Ideérkezésünk után pár héten belül szert tettünk 5 biciklire. Úgy gondoltuk, ez négyünknek pont több, mint elég. - Ebből 4 kölcsön, egyet (mielőtt egy negyediket is kaptunk volna) 10 dollárért vettünk használtan egy kínai nőtől. - Így aztán biciklivel jártuk a várost, hegyre fel és hegyről le.

A bicikli hozott minket össze Jay-jel, vagyis ez volt az apropó, mert Jay-t a házban mindenki ismeri. Két ajtóval lakik mellettünk, egy kedves, nagyon aktív nyugdíjas. Egyedül él, és szívén viseli a ház történéseit, mindenkinek segít, a külföldieket pedig előszeretettel kalauzolja a környéken (nem mi vagyunk az elsők, az előttünk itt lakó brazil bérlők pl neki köszönhetik, hogy életükben először havat láttak :D). Szóval mikor az első bicikli megjelent, bekopogott és adott nekünk egy lakatot, mondván, hogy anélkül tuti ellopják.

Jay később elvitt minket sífutni a Cascade-hegységbe autóval, a felszerelés kölcsönzésében is segített. Elvitt minket egy egész napos kirándulásra a Whidbay Island-re, autóval és komppal, és jövő hét végén kétnapos kirándulásra megyünk az Olympic National Parkba. Ezekről is lesz bejegyzés, de ehhez szükséges, hogy a családtagok rendelkezésemre bocsássák a képeiket, ahogyan az összes többi bejegyzésünk is közös képanyagból készült.

Egy biciklit a garázsban valaki elgázolt, nyolcas lett a kerekében. Maradt 4. Ebből még egyet baleset ért. Nem sérült meg senki, de még egy nyolcast begyűjtöttünk. (Tudni kell, hogy itt iszonyat a vezetési stílus. Én életemben ennyi törött, meghúzott, horpadt, kézzel gányolt - "jó van az úgy!" - autót nem láttam összesen, mint mióta itt vagyok. Sőt akár egy 'Magyarországon is lehetne' galériát is feltehetnék, ha lenne merszem mások autóit és házait telibe fotózgatni. Meg persze néha mikor elhúz mellettem egy ilyen cosda, már nincs is idő ilyesmire.)

Egy biciklinek meg kell húzni a hátsó fékét, ezért - főleg ilyen domborzati viszonyok mellett - pillanatnyilag csak fél biciklinek tekintem, és ezen az ominózus, a Discovery Parkban tett kiránduláson a kínaitól vásárolt biciklinek is leeresztett a hátsó kereke: lyukas a belső. Jay adott nekünk gumijavító szettet, de sajnos nem ragadt meg. 

Így aztán mostanra már csak másfél biciklink maradt. De a Discovery Parkba még 4 biciklivel indultunk egy szép napos szombaton, és 4-gyel is jöttünk haza, csak toltuk megy buszoztattuk. Amúgy is eleredt az eső, szóval jobb volt így hazamenni.

A Discovery Park egy nagy-nagy park, talán a legnagyobb a városban, persze tengerparton, világítótoronnyal,  sétaösvényekkel, régi épületekkel Seattle hőskorából, és indián kulturális központtal. Odaúton át kellett kelni egy öblön. Ha megnézitek térképen, látszik, hogy Seattle egy csomó öböl / folyók körül épült fel. A park felé azon a zsiliprendszeren át vezetett az utunk, amely lezárja a városi öblöket a nyílt óceántól. Autóval nem lehet átmenni rajta, de gyalog és biciklivel minden további nélkül. Nem terveztük a gát megtekintését, és engem ilyen ipari jellegű látványosságok általában hidegen is hagynak, de ez lenyűgöző volt. Először két zsilipen mentünk át, amelyek a hajók ki- és beengedésére szolgálnak. Majd jött egy klasszikus gát, belekomponálva egy hallépcső a lazacok számára - mindezt, hallépcsővel együtt 1913-ban építették. A hallépcsőnél le is lehetett menni a vízszint alá, ahol egy ablak lett kialakítva. Ez persze első sorban a lazacok vonulása idején izgalmas, most nemsok minden történt, csak vetítettek ki ismeretterjesztő filmet a lazacokról. A háttérben pedig - már a 'kinti' víz felett egy vasúti híd ível át, amelyet, ha nagy óceánjáró hajó érkezik, fel lehet nyitni, sőt láttuk is felnyitva, meg akkor is, amikor épp átrobogott rajta egy hosszú tehervonat repülőgéptörzsekkel megpakolva. Közben egy fóka vadászgatott a zsilip előtt, de fotózni nem hagyta magát.

Mivel ekkorra már teljesen leeresztett a kínai néni biciklijének a kereke, az összes biciklinket lezártuk a gát mellett és gyalog folytattuk a kirándulást.

A parkban először az indián kulturális központot néztük meg, ahol épp nem volt rendezvény, de az indiánok bölényt vágtak. Aztán nagyot sétáltunk a parkban, ebédeltünk egy kilátóponton, majd lementük a tengerhez, visszaúton ismét nagyot sétáltunk, útbaejtve egy löszfalat, valamint a régi épületeket.

És akkor most képek.

...nnna, most bele kell húznom, mert a tavaszi szünetben (Húsvét után) nagyon sok kirándulást és programot tervezünk, és addig utol kell érnem magam, különben végképp elúszok, aztán meg végképp elrepülök.

Ez is még az egyik első kirándulásunk volt, mikor az iskolai beíratkozás sem történt meg.

A Burke Múzeumban két kiállítási részt néztünk meg, az 1. emeleten az indiánokat, valamint kapcsolódóan volt pár érdekesség a város kialakításával kapcsolatban is, majd a 3. emeleten az őslényeket és az állatokat. A kilátás is szép volt, arról is lesz pár kép. Érdekes megoldás, hogy a kiállítóteret a múzeumi kutatók munkaállomásaitól, valamint a raktáraktól is üvegfalak választották el. Így jól megfigyelhettük a muzeológusokat munka közben, meg ők is minket szórakozás közben.

A Burke Múzeumnak persze nem sok közvetlen köze van a tömegközlekedéshez, de ekkor használtuk először a helyi tömegközlekedést, így kiváló apropó, hogy írjak róla pár mondatot azok részére, akiket ez érdekel. Akit nem érdekel, nyugodtan léphet tovább a képgalériára.

Annyiban persze a múzeumnak mégiscsak volt köze a tömegközlekedéshez, hogy kedvezmény jár a jegyárból, ha nem autóval érkeztél.

Mi egész jó helyen lakunk, mert legalább van a közelben a várost átszelő, nagy tömegek által használt, Alaszkát Mexikóval összekötő autópályán kívül klasszikus értelemben vett tömegközlekedés: vonat, ami a vásosban metróként üzemel, valamint néhány buszjárat.

Metrót és buszt már mindenki látott. Jópont, hogy itt a metrón és a buszokon is lehet biciklit szállítani, ráadásul felár nélkül. A buszon csak hármat, így azt mind együtt nem tudjuk igénybe venni, de volt már, hogy elkapott minket az eső, és így két busszal szárazon megúsztuk a kalandot.

A metró és a busz is teljesen akadálymentesített, a kerekesszékesek is segítség nélkül tudják használni. Illetve annyi segítséget kapnak a buszsofőrtől, hogy megbillenti a buszt a járda irányában, hogy simábban illeszkedjen a jármű padlója a padkához, valamint nem indul el addig, amíg a mozgássérült utas nem jelez neki vissza, hogy megfelelően rögzítette magát. - Mellesleg az összes kereszteződésben akadálymentesített járdaszegélyek vannak.

A metróra és a buszra egységes fizetési rendszer vonatkozik, ami ott kezdődik, hogy 18 év alatt ingyenes. A jegyárak azt hiszem, nem vészesek az otthoni viszonyokhoz képest. A jegy nem papír alapú, hanem van egy mágneskártya (ORCA kártyának hívják), amire fel lehet tölteni bizonyos összeget, és utántölthető természetesen. A buszon az első ajtónál van a leolvasó, míg a metrónál az állomásra belépéskor (mint Budapesten a lyukasztó), a jegy két órán keresztül érvényes visszaútra is, így pl. ha visszajövök 2 órán belül, akkor csippantáskor nem vonja le újra a pénzt. A vonat 2,5 és 4 dollár közötti összeget von le belépéskor - attól függően, hogy milyen messze vagy a végállomástól, de kilépéskor ismét csippantani kell, és akkor az igénybe vett szakasz hosszával arányosan visszatölti a kártyára az igénybe nem vett út viteldíját. És ez is retúrjegy, két órán keresztül ebből a pénzből vissza is mehetek. A kártyaegyenleg lemehet akár -3 dollárig is, mert elvileg a kártya árát is leutazhatod.

És akkor jöjjenek a képek, mert minek ennyit locsogni.

Mivel szerdánként az iskolában rövidebb a tanítás, többször tettünk már kisebb városi kirándulásokat ezeken a délutánonként - ha az időjárás is a barátunk.

Az időjárás nehezen jósolható, ahogy az az óceáni időhöz illik. Van, hogy jó időt mondanak, de egész nap esik, máskor esőt mondanak, és csak napközben derül ki, hogy mégsem. A tél nem volt hideg, csak pár fagyos nap volt, legtöbbször nem fagyott éjjel sem. Egyszer vagy kétszer esett hó, de nem maradt meg, legalábbis itt a városban, mert a könyező hegyekben persze hóbiztos sípályák üzemelnek szeptembertől júniusig. A városban olyan átlag 10 fok volt. Most hogy tavaszodik, úgy áll a dolog, hogy ha süt a nap, egyszál pólóban elvagyunk, akárha április lenne, de amint beborul, megint csak olyan az idő, mint egész februárban.

Erre a kirándulásra még biciklivel mentünk, jó kis kör volt fel és le a meredeken. 

A troll a híres Fremonti troll, amely épp egy bogárhátú VW-t eszeget. Az autó igazi, a troll vasbeton, egy híd alatt várja az áldozatait. 

A gázgyárban városi gázt gyártottak addig, amíg 1956-ban ideért a gázvezeték Kanadából, azóta nem használják, de itt maradt dísznek, egy öböl partján. 

Következzenek a képek.

Ott hagytam abba, hogy helyi idő szerint vasárnap este 8 körül érkeztünk, ami magyar idő szerint hétfő hajnali 5 óra volt. Közületek a koránkelők már ébredeztek. Mi meg kornyadoztunk.

Zeljko sűrű, forró levese megmentette az életünket, és azonnal be is zuhantunk az ágyba. Másnap hajlnali 3-kor mindenki tökéletesen ébren volt, mivel az otthon dél - szóval képtelenség volt tovább ágyban maradni. Próbáltuk még húzni, de hiába, már nem tudtunk visszaaludni. Reggel hatra már mind meg is reggeliztünk.

Enyhén fagyott, de szerencsére száraz idő volt, úgyhogy elmentük gyalog az óceán partjára, pontosabban a Carkeek Parkba, amelyen végigsétálva egy öböl mentén kialakított strandra jutunk. Én Fókabébi Beachnek neveztem el, mivel rögtön egy figyelmeztető tábla fogadja az érkezőt, hogy a pihenő fókabébiket nem szabad megzavarni. Mi mondjuk egyet sem láttunk ott, de azóta párszor láttunk fókát az öbölben, csak a fóka gonosz: alig látszik ki a feje, és ha mégis megpróbálnád lefényképezni, azonnal alámerül.

Az első 1-2 hét elég kemény volt, minden hajnalban felkeltünk, és minden délután beájultunk, de azért próbáltuk később-későbbre húzni, hogy valahogy átálljuk a helyi időzónára.

Azóta még egyszer elmentünk ide, mikor már biciklit is szereztünk. Itt még igencsak meggyötört minket a fránya lemeztektonika, ami miatt itt az utcák fel és le mennek, nem lehet megúszni a meredek emelkedőre feltekerést / rosszabb esetben bicikli feltolását gyalogszerrrel. (A vérbeli helyi biciklisek eközben simán elszáguldanak mellettünk hegynek fel.) Azóta is sokat tekerünk, és apránként azon kapjuk magunkat, hogy egyre jobban bírjuk a hegymenetet is, bár a helyiekkel továbbra sem kelhetünk versenyre.

És akkor következzenek a képek, százszor többet érnek minden szónál. 

 ...külön bejegyzésben jönnek a képek, mert a gép ma nem akarja az igazságot, és nem harcolok vele többé. 

Nem könnyen, de... elindultunk!!!

Magyar idő szerint szombat hajnali 2-kor indultunk, taxi jött értünk, meglehetősen bunkó sofőrrel, aki - mint a viccben az agresszív kismalac - előre elképzelte, hogy hiába jön és különben sem akarunk majd fizetni neki (pedig előre kifizettük az utat). Hááát, biztos sokszor jár pórul, fátylat rá.

Az ideút sokkal hosszabbra sikerült, mint terveztük: miután sikeresen landoltunk Frankfurtban és elértük a csatlakozást is: 10 óra repülés után ismét sikeresen landoltunk Frankfurtban. Más szóval az első nap programja valójában nem volt más, mint egy sétarepülés Grönlandig és vissza. Izland felett ugyanis a gép egyik hajtóműve leállt. Ez rosszul hangzik, de a valóságban nem volt ekkora gáz, a gép szépen repült tovább, simán elment volna végig is, de a Lufthansa úgy döntött, hogy visszafordulnak, mert Frankfurtban két nap alatt van új alkatrészük, máshol viszont hetekig kellene parkoltani a gépet, amíg megjavítják. - Más kérdés, hogy visszaúton mégiscsak sikerült újraindítani a leállt hajtóművet is a pilótáknak, így végül egy hibátlanul működő géppel hajtottunk végre kényszerleszállást...

Kaptunk szállodát, vacsorával és reggelivel a Lufthansától, valamint új jegyeket. Másnap reggel chicago-i átszállással végül eljutottunk Seattle-be, de így szombat délután helyett vasárnap este - magyar idő szerint hétfő hajnalban érkeztünk, hulla fáradtan. Csoda számba vettem, hogy egyetlen csomagunk sem veszett el útközben. - Leszámítva Bálint Macikáját, akit a szállodában felejtettünk, de már postázták a részünkre, ha nem Madagaszkárra érkezik, akkor jövő héten ide kell érnie.

Zeljko már várt minket a reptéren, elvitt minket a szállásunkra. Ráadásul bevásárolt nekünk ezt-azt és még főzött is egy igazi horvát levest egy nagy fazékkal. Azt mondja, ők is mindig ezt kapják az anyukájától hosszú repülés után, mikor hazaérkeznek Horvátországba. Elmondhatatlanul hálásak vagyunk a jóságáért!

Most pedig pár kép a repülőútról:

Most már nagyrészt átálltunk a helyi időzónára, és mint a mellékelt ábra mutatja, sikerült a blogot is beindítani. A következő napokban teszek majd fel még képeket és mesélek röviden arról, hol lakunk, kikkel ismerkedtünk meg, mit láttunk, stb.